felvi.hu


Beszélgetés dr. Hrubos Ildikóval a bolognai reformok hatásairól Magyarországon és Európában

2007.10.10

Dr. Hrubos Ildikó
Budapesti Corvinus Egyetem, oktatási rektorhelyettes, felsőoktatás kutató

- Ön egyetemi vezetőként és kutatóként is jól ismeri a hazai felsőoktatási rendszer átalakításának kulcskérdéseit. Mit tart jelenleg a legfontosabb problémának, amire nem csak a felsőoktatás-politika irányítóinak, hanem a felsőoktatás-kutatóknak is komoly figyelmet érdemes szentelniük?

- Az alapképzési szakokon 2008-ban nagy számban végző hallgatók sorsa most a kulcskérdés. Valószínűleg többségük tovább kíván majd tanulni valamely mesterképzési programban, miközben az államilag támogatott képzésben - a jelenleg ismert kormányzati szándék szerint - országos szinten mintegy egyharmaduk vehet csak részt. Az intézmények számára kérdés, hogy végül is milyenek lesznek a finanszírozási feltételek, hogyan történik az államilag támogatott keretszámok megállapítása. A hallgatókat pedig a tandíj összege foglalkoztatja. Az oktatáspolitika számára is fontos, hogy előre jelezzük a várható folyamatokat, majd pedig 2008-ban elemezzük a történéseket, beleértve a képzési területek sajátosságait és a társadalmi szelekció ügyét is.

- Hogy látja, a főiskoláknak milyen ambícióik vannak, hogy MA képzést folytassanak? Erre vonatkozóan vannak-e már tapasztalatok? Nyilván nem fog megváltozni az ottani tanári gárda, a szakmai és egyéb feltételrendszer.

- A MAB tapasztalatai alapján lehet érzékelni erre vonatkozó törekvéseket, már abból is, hogy milyen konzorciumok születtek, amikor beadták a mesterképzési szakok létesítési anyagait. Vajon belevettek-e főiskolát, vagy nem? Ezt képzési területek szerint is érdemes lenne elemezni.

- Érezni valami nyomást a főiskolák részéről?

- Ha kutatóként kell erre a kérdésre válaszolnom, akkor nem igazán tudok megalapozott véleményt mondani, mert ezt a kérdéskört nem kutattam még, egyébként is ezek a folyamatok éppen most zajlanak. Az látszik, hogy vannak nagy főiskolák, amelyek ambicionálják a mesterképzést. A Budapesti Gazdasági Főiskola vagy a Budapesti Műszaki Főiskola néhány szakterületen biztosan fog mesterképzési szakokat indítani. A főiskolák számára a legnagyobb gond az indítási akkreditációnál, hogy nincs mindig kellő számú, megfelelő tudományos fokozattal rendelkező tanáruk. Ennek a kritériumnak a bevezetését sokszor nehezményezik is, mivel az akkreditáció ugyanakkor nem méltányolja kellően, hogy náluk kiváló gyakorlati szakemberek tanítanak, akiknek egészen más az életpályájuk, mint az egyetemi embereknek, de nincs megfelelő tudományos fokozatuk. Értelemszerűen felvetődik a kérdés, hogy miért nem lehet figyelembe venni, hogy különböző típusú mesterképzési szakok lehetnek, és nem indokolt ugyanazokat a mércéket alkalmazni?
Ez azonban már továbbvezet Bologna egyik kardinális problémájához, ami megint csak nem kizárólag magyar gond. Vajon mennyire legyen egységes vagy éppen differenciált a programok köre? Itt a fő törésvonal az elméleti, akadémiai típusú és a gyakorlatiasabb, professzionális képzési programok közt van. Kutatóként azt tapasztalom, hogy nehezen tudták ezt megoldani máshol is, de vannak kimondottan sikeres példák.

- Ez nálunk is aktuális kérdés?

- Magyarországon az új szakok köre - az akkreditáció merev követelményei miatt - túlzottan egységes lett. Európában két fő típusát látom a rugalmasabb megoldásnak. A mediterrán térségben általában kicsi a főiskolák súlya, a nagy hallgatói létszámexpanzió az utóbbi évtizedekben döntően az egyetemekre zúdult. Emellett természetesen létezik felsőfokú szakképzés is, de nem a felsőoktatás, nem az egyetemek keretében. Amikor elindult a bolognai reform, az egyetemek diktálták a folyamatot. Az 5 éves képzést lényegében 3+2-re bontották, azzal hogy az első 3 év után kap mindenki egy Bachelor fokozatot, és ha akar, akkor tovább megy a mesterszakra, az akadémiai vonalon. Ha nem ezt az utat választja, hanem ki szeretne lépni a munkaerőpiacra, akkor rátesz még egy évet, amely kifejezetten szakképzést ad. Négy év tanulás után aztán sikeresen tud munkát találni. A mesterképzés jellege olyan, hogy alapvetően a doktori képzést készíti elő. De a mesterszak elvégzése után van egy másik megoldás. Itt is rá lehet tenni még egy szakképzést adó évet. Ez egy jól átlátható modell.
A másik típus olyan régiókban, országokban alakult ki, ahol igen erős a főiskolai szektor. Ilyen pl. Németország, Hollandia, és ilyen Magyarország is. Hollandiában a főiskolák jelentős része magas színvonalú szakképzést ad, az egész szektor igen erős szakmai és politikai értelemben, továbbá nagyon jó a kapcsolata az üzleti világgal. A reform során jellemzően megszüntették az egyetemi és a főiskolai szektor jogi különbségét, a főiskolák is megkapták az egyetem elnevezést. Csakhogy a régi nagy egyetemek igyekeznek a kutatóegyetem elnevezést használni, a főiskolákból alakult egyetemek pedig alkalmazott, vagy professzionális egyetemként szerepelnek. Ez a megkülönböztetés a hallgatók diplomáján is megjelenik. Az egyetemi programoknál feltüntetik, hogy academic, a főiskolainál pedig, hogy professional. Persze nem teljesen egyértelmű a modell fogadtatása, a mai napig sok vitát vált ki. Az egyetemek elérték, hogy az MSc fokozatot csak egyetem adhat ki, főiskola pedig "M"-t, az Sc-t nem teheti hozzá, mert az mégis csak a tudományra utal. Egyébként ez is logikus modell. A hallgató és a munkaadó is tudja, hogy mit kínál az adott egyetem. Hollandiában a legambiciózusabb főiskolák PhD programot is akarnak indítani, ami első hallásra fából vaskarika, de valójában mégsem az, mert előbb-utóbb szükség lesz olyan doktorált emberekre, akik nem az akadémiai világban futnak be karriert, hanem például csúcsvezetők lesznek az üzleti világban. Az ilyen PhD programokat természetesen a professional megjelöléssel hirdetik.
Ezt azért mondtam el ilyen részletesen, mert - mint már említettem - a magyar szisztéma legsúlyosabb korlátjának azt látom, hogy túlzottan ragaszkodott az egyöntetűséghez. Tehát csak egyféle program van, ugyanazon mércével. Nem fogadta el azt, hogy legyen az egyetemeken képzési áganként legalább egy alapképzési szak, amelyről a hallgató is, meg a tanár is tudja, hogy innen tovább fog menni a diák a mesterszakra. Ezt a különbségtételt ki kell, hogy izzadja magából a rendszer, mert különben az lesz, amit ma tapasztalunk. Nem igazán fogja tudni a hallgató, hogy mi a funkciója az alapképzési szaknak az egyetemen. A főiskolai alapképzésről inkább lehet elképzelése, mert azt lehet rá mondani, hogy olyan, mint a régi főiskola. Egyszerűen sem az oktatók, sem a hallgatók, sem a szülők, sem a felsőoktatási intézmények számára, de kiváltképpen a leendő munkaadók szempontjából nem jó, ha ez összemosódik. Tévedés azt gondolni, hogy a hallgatói mobilitást, a képzettségek elfogadását a differenciált programok fogják elsősorban akadályozni.

- Mi lehet az oka, hogy Magyarországon ez ennyire egysíkúan alakult?

- Van egy félreértés nálunk, beleértve az oktatási kormányzatot is, ami néha explicit formában is megjelenik: az, hogy a bolognai rendszer az amerikai, angolszász szisztéma átvétele. Erről egy Bolognával foglalkozó európai konferencián szó se esik. (Ráadásul az angolszász nem azonos az amerikaival.) Amikor elindult az átalakítás, az alapképzési szakoknál - félreértve a dolgot - az amerikai state university volt a minta. Ott a 4 éves Bachelor képzések alapvetően szociális funkciót töltenek be, általános műveltséget adnak, elvégzésük után a hallgatónak van megalapozott választási lehetősége, de jellemzően nincs közvetlen munkaerő-piaci relevanciájuk (a szociológia fogalmait használva betanított értelmiségieket képeznek). Alapvető érték a demokratizálás, hogy sokan juthassanak be a felsőoktatásba, amely rugalmas rendszerű, többszöri esélyt is ad. De Európa hagyományai mások, már csak azért is, mert a gimnáziumok igen magas szintű általános műveltséget adnak. Ráadásul az amerikai állami egyetemek nem túl magas átlag színvonalat képviselnek. Az európai átlag annál jobb.
A másik félreértés az amerikai magánegyetemekkel való példálózás. Azok közül néhány csúcsegyetem valóban kiemelkedő színvonalú, méltán szerepel a nemzetközi rangsorok élén. De a hallgatók háromnegyede nem ezekbe jár, hanem állami egyetemekre, továbbá a magán felsőoktatási intézmények jelentős része semmilyen akkreditációval nem rendelkezik. Európában döntően állami egyetemek, felsőoktatási intézmények vannak. Ma már elfogadott, és széles körben elterjedt gyakorlat, hogy az állami támogatás mellet az üzleti világból és más forrásokból is kell bevételt szerezniük, gazdálkodniuk, mi több vállalkozniuk kell, de ez nem változtat azon, hogy továbbra is állami egyetemek (az európai csúcsegyetemek mind ilyenek). Európában továbbra is deklarált érték, hogy a felsőoktatás, az alapkutatás közjószág, amelynek fenntartása kormányzati felelősség (ezt egyértelműen leszögezi az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának ajánlása - Strasbourg, 2007. május 16.)

- A bolognai átalakulás mennyire teszi versenyképessé Európát az egyre inkább globalizálódó felsőoktatási versenyben?

- Úgy látom, hogy az európai felsőoktatás most kezdi "összeszedni magát", kezdi visszanyerni önbizalmát. A folyamatos defenzíva, ami a második világháború óta jellemző az akadémiai világra - vagyis, hogy "mennyivel nagyobb a teljesítményük az amerikai egyetemeknek" -, érezhetően oldódik. Korábban jellemzően a kiemelkedő amerikai egyetemek hívták meg a világ legjobb professzorait, akiknek jelentős pénzt, kutatási lehetőséget, infrastruktúrát adtak, így nem véletlen, hogy a legtöbb Nobel-díjat ők kapták. A kitüntetett személyek egy része ázsiai vagy európai, de teljesítményük az amerikai egyetem dicsőségét öregbíti. Az amerikai egyetemek verhetetlen vonzereje ma már nem ilyen totális hatású, hiszen látványos gyorsasággal tör előre az ázsiai térség az akadémiai szektor tekintetében is. Nem adok sok évet annak, hogy az ambiciózus professzorok Kínába fognak menni, mert ott több pénzt és még jobb lehetőségeket kínálnak nekik. Tehát a tendencia megfordulhat, nincsenek örökre érvényesülő, egyirányú folyamatok.
Ezt figyelembe véve mondom, hogy a bolognai reform Európai kitörési kísérlete, ami nem kockázatmentes vállalkozás. Egy csomó érték veszélybe kerülhet, egy egész kontinens egyetemeinek át kellett alakítaniuk a képzési struktúrát. Ez bizonyos értelemben mindenkit megzavart, nem találkozott kitörő támogatással a tudós társadalomban, a felsőoktatási intézményekben. Viszont én azt remélem, hogy a reform által fordulat érhető el Európa akadémiai versenyképességében. Most van egy rés: Amerika megrendül valamelyest, de Ázsia, bár dinamikusan jön föl, mégsem körözhet le egykönnyen minket, legalábbis nem minden területen tudja azt megtenni. Európa találhat magának egy olyan sávot, amiben a legjobb: bizonyos tudományterületeken, különféle teljesítményekben vagy akár más földrészek hallgatóinak ide vonzásában, tekintettel az öreg kontinens vitathatatlan kulturális értékeire. És éppen azáltal, hogy létrejön a sokat emlegetett európai felsőoktatási térség.
Úgyszólván minden hónapban van egy Bologna konferencia valahol Európában. A töredékükre tudok csak elmenni, és sajnálattal kell megállapítanom, hogy alig találkozom magyarországi kollegákkal ezeken a rendezvényeken. Kinek van erre ideje? Akik viszont elég rendszeresen járunk, 50-100 ember Európában, már jól ismerjük egymást. Ilyen intenzív együttműködés, együtt gondolkodás korábban nem volt. Mikor lehetett az embernek áttekintése arról, hogy mi folyik egész Európában? Egyszerűen most egyre többet tudunk egymásról, és tudunk tanulni egymástól, ami már önmagában nagy dolog. Én szurkolok Európának, annak, hogy sikerül ez a kitörés. De milyen lehet ez az új modell? Úgy látom, hogy csakis egy differenciált, diverzifikált modell lehet a megoldás. Ezt egyébként már kimondták, leírták, nemcsak Brüsszelben, hanem a résztvevő országokban, így Magyarországon is. Érthető módon, mint már az előbbiekben erről szó volt, nem könnyű megtanulni egy ilyen modell kezelését.

- Melyek a legfigyelemreméltóbb felsőoktatási törekvések ma Európában? Minden Bologna körül forog, vagy attól függetlenül is vannak pozitív kezdeményezések?

- Vannak pl. olyan törekvések, amelyek kiemelt státuszt adnának a kutató egyetemeknek. Ilyen törekvések indultak el a Leideni Egyetemen. A leideniek megsokallták, hogy a sanghaji ranking mindig az amerikai egyetemeket hozza ki elsőnek, és európai alig van az élbolyban (legfeljebb Oxford és Cambridge). Létrehozták az európai kutatóegyetemek ligáját. Ez nem kormányzati vagy brüsszeli kezdeményezés volt, nem a bolognai folyamat minisztereié, de nem is az európai Egyetemi Szövetségé, hanem egyszerűen a Leideni Egyetem ambicionálta. Először 12 egyetemet hívtak meg a körbe, majd lehetett és lehet hozzá csatlakozni, ha valaki a megadott szempontok alapján bizonyítja, hogy kiérdemli a bekerülést. Ez lehet az európai egyetemek elitligája, egyik elitligája. Szükség van ilyen körre, amely bizonyára sikeres lesz a nagy nemzetközi kutatási projektekben, az európai pénzeket ezek fogják megkapni a pályázatokon, mert ki más kapná meg? Ott lesz egy elit tudós csapat, oda mennek a Nobel-díjasok és a legjobb hallgatók, ott lesz kiemelkedő akadémiai teljesítmény.
Emellett viszont kellenek nagyon jó oktató egyetemek, hiszen ne feledkezzünk meg a diákok döntő többségéről, akik nem a leideni típusú intézményekbe fognak járni. A doktori képzéseknek nyilván a kutató egyetemeken kell lenniük. Aztán lehetnek regionális egyetemek, amelyek szolgáltatást nyújtanak a régiójuknak, rugalmas programokat, felsőfokú szakképzéseket szerveznek, vagy még ennél is rövidebb idejű képzéseket. Szembe kell ezzel nézni, tehát ismét oda jutunk, hogy ki kell mondani, különböző missziójú intézmények vannak.
Érdemes figyelni egyébként a Leideni Egyetem azon törekvését is, hogy európai szakértők dolgozzanak ki egy olyan rangsorkészítési rendszert, amely a sanghajival ellentétben többdimenziós, és explicit formában is figyelembe veszi, hogy különböző küldetésű felsőoktatási intézmények vannak. A módszer, a mutatórendszer kidolgozása folyamatban van. Magyarország is jelentkezett, hogy részt vesz ebben a pilot programban. Az a prognózisom, hogy végül elfogadja majd a felsőoktatás minden szereplője ezt a filozófiát, bár érthetően nem könnyű megszokni egy olyan földrészen, ahol az állami irányítás következtében ún. integrált modell szerint épült ki a felsőoktatás a XIX. századtól. Ebben minden egyetemre ugyanazok a szabályok vonatkoznak, így elvben minden egyetemnek ugyanakkora a presztízse, ugyanaz a küldetése.

- Ha jól értem az Ön okfejtését, akkor valójában nem csak Magyarországon, hanem mindenütt félreértették a bolognai átalakulást azzal, hogy egy sematikus amerikai mintának az átvételére koncentráltak?

- Erről nincs szó! "Mindenki másképp csinálja". A hazai kommunikációban az jelenik meg, mintha valami teljesen egységes dolog felé kellene mennünk, és az attól való eltérés negatívan értékelődik. Ha azonban valaki azt kérdezi, hogy mondjam meg, mi is az a Bologna, akkor erre nem tudok válaszolni, mert nincs előre megalkotott "bolognai modell". Most csináljuk, mi, mindannyian, a felsőoktatás összes szereplője Európában. Azok a keretek, amelyeket a kétévente megrendezett miniszteri értekezleteken elfogadnak, nagyon tágasak. Elsősorban nem arról van tehát szó, hogy Magyarországnak vagy más országnak görcsösen figyelnie kellene, hogy milyen ez a bolognai folyamat, nehogy lemaradjon. A néhány elfogadott alapelvből kiindulva aktívan rész kell venni a közös felsőoktatási térség kialakításában, a modell tényleges megalkotásában.

- Említette korábban az elsősorban regionális küldetéssel rendelkező felsőoktatási intézményeket. A hazai felsőoktatási rendszer területi tagoltságának sajátosságai okán több esetben a regionális törekvések bizonyos főiskolák egyetemmé történő fejlesztési terveivel is összekapcsolódnak. Nyugat-Magyarországon ugyanis gyakorlatilag nincs olyan, sok évtizedes hagyományokkal rendelkező egyetem, amely hagyományosan több képzési területen is oktatna.

- Nekem az a véleményem, hogy nem kell minden megyében egyetemet alapítani. Az egyetemnek olyan intézménynek kell lennie, hogy oda a hallgató hajlandó legyen elmenni tanulni akkor is, ha az az ország másik felében van. Inkább a főiskoláknak kell a regionális igényeknek megfelelniük. Annak ellenére, hogy az Alföld már régóta - a török hódoltság óta - kevéssé fejlett terület, mégis itt a legnagyobb a beiskolázási arány, illetve a képzettségi szint. Ott van Szeged és Debrecen, a két híres egyetemi város. Ezzel szemben Nyugat-Magyarország, amely sokkal fejlettebb, nem produkált magának egyetemet. Ez a két dolog, a fejlettség és az egyetemalapítás, nem esik egybe, és én sem érzem, hogy az egyetemek elhelyezkedését illetően szükség lenne regionális egyensúlyra. Nálunk az "ország másik fele" sem jelent nagy távolságot a diákoknak. A főiskola az más dolog, oda többen mennek helyből és többen is fognak helyben maradni, munkát vállalni.
Ennek kapcsán említem meg, hogy a mai hallgatók és leendő hallgatók közül sokan el fognak menni külföldre. Ők már tájékozottabbak elődeiknél, rendelkeznek idegennyelv-tudással és a szülői környezet is tehetősebb. Ha a mesterképzésért komoly tandíjat kell majd fizetni, akkor otthon kiszámolják, hogy kicsit több pénzt rászánva érdemesebb inkább külföldön tanulni. A nagy egyetemeknek is gondot okozhat ez. De természetesen ennek lesznek pozitív hatásai. Már nem lehet megélni a régi dicsőségből, mert a fiatalok el fognak menni más országokba továbbtanulni, és éppen ezen egyetemek potenciális hallgatóinak egy része (nem pedig az átlagos főiskoláké). Egyik lehetőség, hogy külföldi hallgatókkal pótolják a veszteséget. A demográfiai apállyal küzdő Európán belül azonban nem megoldás, hogy egymás között tologatjuk a mindenütt csökkenő számú fiatalt. Prognózisom szerint jelentősebb Európán belüli hallgatói mobilitás az elit intézmények körében lesz. A bolognai reform éppen a hallgatói mobilitás ösztönzését tekinti egyik fő céljának, a képzési rendszerek harmonizálásával (a kreditrendszerrel, a képzési keretrendszerrel) kívánja elérni, hogy ne legyenek elháríthatatlan akadályai az intézményeken, határokon átívelő mozgásnak.
A reformnak ugyanakkor van egy paradox hatása. A 3+2-es rendszer bevezetése óta valamelyest csökkent a hallgatói mobilitás (főleg az európai csereprogramok esetében) A 3 éves alapozó képzésbe nagyon nehéz beletenni egy fél éves külföldi képzést, mert akkor elhúzódhat a tanulmányok befejezése 4 évre, és az már kedvezőtlen a hallgató számára. A mesterképzés pedig eleve legfeljebb csak két évig tart. Akkor hova lehet elhelyezni a külföldi tanulmányutat? Azt tapasztaljuk, hogy a cserehallgatók esetében a nyugatiak kevésbé akarnak Európa keletibb országaiba menni, mint a 90-es években, amikor utóbbi egzotikus térségnek számított. Most azonban, aki kalandra vágyik, az elmegy pl. Kazahsztánba. Már nincs itt semmi különös, miért jöjjön ide? A mobilitás új mintázatai alakulnak ki. A bolognai konferenciákon a Pacifikus-térség, a Karib-térség kerül előtérbe, mint potenciális hallgatói bázis, tehát már nem is Ázsia. Csökkent az Amerika felé irányuló hallgatói mobilitás (miközben azért továbbra is Amerika a legnagyobb befogadó), főleg a szeptember 11-i események következtében. Az útitervüket megváltoztató hallgatók Ausztráliába és Európába mennek. De nagyobb számban jön már Európába amerikai diák is, mert itt olcsóbban tudja megvalósítani tanulmányait, de ők mennek Kínába is, nyelvet tanulni és a kultúrát megismerni. Hagyományosan keletről nyugatra és északról délre vonultak a hallgatók, ezek voltak a mobilitás főbb irányai. Mint láthatjuk, ez az utóbbi években bonyolultabbá vált. Érdemes ezen elgondolkodni, és az egyetemek stratégiai céljai között szerepeltetni az ebben a játszmában való részvételt.

- Tehát az európai és köztük a magyar felsőoktatási intézményeknek jobban kell menedzselni magukat?

- Igen. Kevés szó esik erről, pedig benne van a dokumentumokban. Fontos az egyediség, amit mindenütt nehezen fogadnak el a korábban közvetlen kormányzati irányításhoz szokott felsőoktatás szereplői. Bologna feltételezi az egyes intézmények igen nagy autonómiáját, mozgásterét és fantáziáját. Hogy megjelenítik saját missziójukat, kidolgozzák stratégiájukat, ami egyedivé teszi őket. Ez fontos és új elem, ami bizonyos értelemben hasonlít az amerikai magánegyetemek attitűdjére, ám mégis más, mivel eltérő gyökerei vannak.

- Korábban szóba került a munkaerőpiac. Az utóbbi időben nagyon gyakran, szinte misztikus jelentőséget adva emlegetik a felsőoktatás és a munkaerőpiac kapcsolatát. Bologna perspektívájából nézve hogy áll ez a kérdés?

- A legrosszabbul sikerült eleme Bolognának a munkaerőpiaccal való kontaktus, egész Európában. Lényegében sehol nem tudták hatékonyan megszólítani a munkaadókat, akik viszont nem is tudnak igazán releváns választ adni a bizonytalanul feltett kérdésekre. A munkaadók köre egyébként igen összetett, már csak ezért se lehet egyértelmű kijelentéseket tenni. A nagy nemzetközi cégek elsősorban fiatal, még jól alakítható embereket keresnek, akiket gyorsan és viszonylag olcsón be tudnak tanítani, munkába tudnak állítani. Nekik megfelel a 3 éves képzés, fontos hogy jó nyelvtudása, számítógép-ismerete és kommunikációs készsége legyen a jelentkezőnek. Számunkra nincs különösebb jelentősége annak, hogy milyen konkrét szakon végezte tanulmányait. Más a helyzet a munkaerőpiac egy másik szegmensénél, a kisebb cégeknél, ahol a vállalkozásoknak nincsen erejük, hogy intézményesen betanítsák saját maguk az új alkalmazottakat. Ők az azonnal használható, gyakorlati ismeretekkel is rendelkező embert preferálják. Természetesen tovább lehetne sorolni a típusokat. Az viszont általában érvényes igazság, hogy nincs értelme a munkaerőpiac napi igényeihez igazítani a fokozathoz vezető felsőoktatási programokat, mert akkor két éven belül szinte biztosan elavul az átadott tudás.

- Különböző kutatások eredményei szerint a cégek legkompetensebb emberei sem tudtak igazán sok újat mondani, csak azt ismételgették, hogy a hallgatók képzése nem eléggé gyakorlatközpontú.

- Természetesen nagyon fontos a felsőoktatási intézmények számára is, hogy a kikerült hallgatók minél előbb kedvező munkát találjanak, mi több, hogy életpályájuk során folyamatosan legyenek jó szakmai lehetőségeik. Itt lép a képbe az egész életen át való tanulás, amit nagyon komolyan kell vennünk. A felsőfokú szakképzés, a rövidebb idejű szakképzések szerepe meg fog nőni, hiszen ezek a formák a legalkalmasabbak arra, hogy rugalmasan kövessék a munkaerőpiac igényeit. Elsősorban a főiskoláknak célszerű ezekre a képzési formákra helyezni a hangsúlyt, de az egyetemek számára is lehet szakmailag vonzó és üzleti értelemben racionális vállalkozás. Általában távoktatási vagy levelező formában kell működtetni ezeket a programokat, számítva arra, hogy munka mellett végzik tanulmányaikat a hallgatók. A munkaerőpiac elsősorban az ilyen típusú programok tervezésénél jelezhet vissza, nem a fokozatot adó alapképzésnél vagy mesterképzésnél. Utóbbiaknak inkább akadémiai logikát kell követniük, mert hosszú távú szakmai relevanciát céloznak meg. Lehet azután olyan együttműködés, amelyben egy főiskola szövetkezik egy céggel, amely minden évben megrendel tőlük egy programot, hogy munkatársait tovább képezze. Akkor ez a főiskola az ő igényeiket figyelembe véve alkotja meg a tantervet, nem pedig a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság szempontjai szerint. Tehát többféle formában lehet megvalósítani a felsőoktatási intézmények és a munkaerőpiac együttműködését.

Az interjút készítette: Fábri István