Beszélgetés dr. Hrubos Ildikóval a bolognai reformok hatásairól Magyarországon és Európában

Dr. Hrubos Ildikó
Budapesti Corvinus Egyetem, oktatási rektorhelyettes, felsőoktatás kutató

- Ön egyetemi vezetőként és kutatóként is jól ismeri a hazai felsőoktatási rendszer átalakításának kulcskérdéseit. Mit tart jelenleg a legfontosabb problémának, amire nem csak a felsőoktatás-politika irányítóinak, hanem a felsőoktatás-kutatóknak is komoly figyelmet érdemes szentelniük?

- Az alapképzési szakokon 2008-ban nagy számban végző hallgatók sorsa most a kulcskérdés. Valószínűleg többségük tovább kíván majd tanulni valamely mesterképzési programban, miközben az államilag támogatott képzésben - a jelenleg ismert kormányzati szándék szerint - országos szinten mintegy egyharmaduk vehet csak részt. Az intézmények számára kérdés, hogy végül is milyenek lesznek a finanszírozási feltételek, hogyan történik az államilag támogatott keretszámok megállapítása. A hallgatókat pedig a tandíj összege foglalkoztatja. Az oktatáspolitika számára is fontos, hogy előre jelezzük a várható folyamatokat, majd pedig 2008-ban elemezzük a történéseket, beleértve a képzési területek sajátosságait és a társadalmi szelekció ügyét is.

- Hogy látja, a főiskoláknak milyen ambícióik vannak, hogy MA képzést folytassanak? Erre vonatkozóan vannak-e már tapasztalatok? Nyilván nem fog megváltozni az ottani tanári gárda, a szakmai és egyéb feltételrendszer.

- A MAB tapasztalatai alapján lehet érzékelni erre vonatkozó törekvéseket, már abból is, hogy milyen konzorciumok születtek, amikor beadták a mesterképzési szakok létesítési anyagait. Vajon belevettek-e főiskolát, vagy nem? Ezt képzési területek szerint is érdemes lenne elemezni.

- Érezni valami nyomást a főiskolák részéről?

- Ha kutatóként kell erre a kérdésre válaszolnom, akkor nem igazán tudok megalapozott véleményt mondani, mert ezt a kérdéskört nem kutattam még, egyébként is ezek a folyamatok éppen most zajlanak. Az látszik, hogy vannak nagy főiskolák, amelyek ambicionálják a mesterképzést. A Budapesti Gazdasági Főiskola vagy a Budapesti Műszaki Főiskola néhány szakterületen biztosan fog mesterképzési szakokat indítani. A főiskolák számára a legnagyobb gond az indítási akkreditációnál, hogy nincs mindig kellő számú, megfelelő tudományos fokozattal rendelkező tanáruk. Ennek a kritériumnak a bevezetését sokszor nehezményezik is, mivel az akkreditáció ugyanakkor nem méltányolja kellően, hogy náluk kiváló gyakorlati szakemberek tanítanak, akiknek egészen más az életpályájuk, mint az egyetemi embereknek, de nincs megfelelő tudományos fokozatuk. Értelemszerűen felvetődik a kérdés, hogy miért nem lehet figyelembe venni, hogy különböző típusú mesterképzési szakok lehetnek, és nem indokolt ugyanazokat a mércéket alkalmazni?
Ez azonban már továbbvezet Bologna egyik kardinális problémájához, ami megint csak nem kizárólag magyar gond. Vajon mennyire legyen egységes vagy éppen differenciált a programok köre? Itt a fő törésvonal az elméleti, akadémiai típusú és a gyakorlatiasabb, professzionális képzési programok közt van. Kutatóként azt tapasztalom, hogy nehezen tudták ezt megoldani máshol is, de vannak kimondottan sikeres példák.

- Ez nálunk is aktuális kérdés?

- Magyarországon az új szakok köre - az akkreditáció merev követelményei miatt - túlzottan egységes lett. Európában két fő típusát látom a rugalmasabb megoldásnak. A mediterrán térségben általában kicsi a főiskolák súlya, a nagy hallgatói létszámexpanzió az utóbbi évtizedekben döntően az egyetemekre zúdult. Emellett természetesen létezik felsőfokú szakképzés is, de nem a felsőoktatás, nem az egyetemek keretében. Amikor elindult a bolognai reform, az egyetemek diktálták a folyamatot. Az 5 éves képzést lényegében 3+2-re bontották, azzal hogy az első 3 év után kap mindenki egy Bachelor fokozatot, és ha akar, akkor tovább megy a mesterszakra, az akadémiai vonalon. Ha nem ezt az utat választja, hanem ki szeretne lépni a munkaerőpiacra, akkor rátesz még egy évet, amely kifejezetten szakképzést ad. Négy év tanulás után aztán sikeresen tud munkát találni. A mesterképzés jellege olyan, hogy alapvetően a doktori képzést készíti elő. De a mesterszak elvégzése után van egy másik megoldás. Itt is rá lehet tenni még egy szakképzést adó évet. Ez egy jól átlátható modell.
A másik típus olyan régiókban, országokban alakult ki, ahol igen erős a főiskolai szektor. Ilyen pl. Németország, Hollandia, és ilyen Magyarország is. Hollandiában a főiskolák jelentős része magas színvonalú szakképzést ad, az egész szektor igen erős szakmai és politikai értelemben, továbbá nagyon jó a kapcsolata az üzleti világgal. A reform során jellemzően megszüntették az egyetemi és a főiskolai szektor jogi különbségét, a főiskolák is megkapták az egyetem elnevezést. Csakhogy a régi nagy egyetemek igyekeznek a kutatóegyetem elnevezést használni, a főiskolákból alakult egyetemek pedig alkalmazott, vagy professzionális egyetemként szerepelnek. Ez a megkülönböztetés a hallgatók diplomáján is megjelenik. Az egyetemi programoknál feltüntetik, hogy academic, a főiskolainál pedig, hogy professional. Persze nem teljesen egyértelmű a modell fogadtatása, a mai napig sok vitát vált ki. Az egyetemek elérték, hogy az MSc fokozatot csak egyetem adhat ki, főiskola pedig "M"-t, az Sc-t nem teheti hozzá, mert az mégis csak a tudományra utal. Egyébként ez is logikus modell. A hallgató és a munkaadó is tudja, hogy mit kínál az adott egyetem. Hollandiában a legambiciózusabb főiskolák PhD programot is akarnak indítani, ami első hallásra fából vaskarika, de valójában mégsem az, mert előbb-utóbb szükség lesz olyan doktorált emberekre, akik nem az akadémiai világban futnak be karriert, hanem például csúcsvezetők lesznek az üzleti világban. Az ilyen PhD programokat természetesen a professional megjelöléssel hirdetik.
Ezt azért mondtam el ilyen részletesen, mert - mint már említettem - a magyar szisztéma legsúlyosabb korlátjának azt látom, hogy túlzottan ragaszkodott az egyöntetűséghez. Tehát csak egyféle program van, ugyanazon mércével. Nem fogadta el azt, hogy legyen az egyetemeken képzési áganként legalább egy alapképzési szak, amelyről a hallgató is, meg a tanár is tudja, hogy innen tovább fog menni a diák a mesterszakra. Ezt a különbségtételt ki kell, hogy izzadja magából a rendszer, mert különben az lesz, amit ma tapasztalunk. Nem igazán fogja tudni a hallgató, hogy mi a funkciója az alapképzési szaknak az egyetemen. A főiskolai alapképzésről inkább lehet elképzelése, mert azt lehet rá mondani, hogy olyan, mint a régi főiskola. Egyszerűen sem az oktatók, sem a hallgatók, sem a szülők, sem a felsőoktatási intézmények számára, de kiváltképpen a leendő munkaadók szempontjából nem jó, ha ez összemosódik. Tévedés azt gondolni, hogy a hallgatói mobilitást, a képzettségek elfogadását a differenciált programok fogják elsősorban akadályozni.

- Mi lehet az oka, hogy Magyarországon ez ennyire egysíkúan alakult?

- Van egy félreértés nálunk, beleértve az oktatási kormányzatot is, ami néha explicit formában is megjelenik: az, hogy a bolognai rendszer az amerikai, angolszász szisztéma átvétele. Erről egy Bolognával foglalkozó európai konferencián szó se esik. (Ráadásul az angolszász nem azonos az amerikaival.) Amikor elindult az átalakítás, az alapképzési szakoknál - félreértve a dolgot - az amerikai state university volt a minta. Ott a 4 éves Bachelor képzések alapvetően szociális funkciót töltenek be, általános műveltséget adnak, elvégzésük után a hallgatónak van megalapozott választási lehetősége, de jellemzően nincs közvetlen munkaerő-piaci relevanciájuk (a szociológia fogalmait használva betanított értelmiségieket képeznek). Alapvető érték a demokratizálás, hogy sokan juthassanak be a felsőoktatásba, amely rugalmas rendszerű, többszöri esélyt is ad. De Európa hagyományai mások, már csak azért is, mert a gimnáziumok igen magas szintű általános műveltséget adnak. Ráadásul az amerikai állami egyetemek nem túl magas átlag színvonalat képviselnek. Az európai átlag annál jobb.
A másik félreértés az amerikai magánegyetemekkel való példálózás. Azok közül néhány csúcsegyetem valóban kiemelkedő színvonalú, méltán szerepel a nemzetközi rangsorok élén. De a hallgatók háromnegyede nem ezekbe jár, hanem állami egyetemekre, továbbá a magán felsőoktatási intézmények jelentős része semmilyen akkreditációval nem rendelkezik. Európában döntően állami egyetemek, felsőoktatási intézmények vannak. Ma már elfogadott, és széles körben elterjedt gyakorlat, hogy az állami támogatás mellet az üzleti világból és más forrásokból is kell bevételt szerezniük, gazdálkodniuk, mi több vállalkozniuk kell, de ez nem változtat azon, hogy továbbra is állami egyetemek (az európai csúcsegyetemek mind ilyenek). Európában továbbra is deklarált érték, hogy a felsőoktatás, az alapkutatás közjószág, amelynek fenntartása kormányzati felelősség (ezt egyértelműen leszögezi az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának ajánlása - Strasbourg, 2007. május 16.)