felvi.hu


Hallgatói létszám és munkaerőpiac


A Felsőoktatási Kutatóintézet gondozásában jelent meg Galasi Péter és Varga Júlia Hallgatói létszám és munkaerőpiac című tanulmánykötete. A Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal támogatásával létrejött projekt arra kereste a választ, hogy a felsőoktatási képzési programkínálat miképpen tud megfelelni a munkaerőpiac igényeinek és e folyamatot miképpen segítheti az oktatáspolitika.

A szerzők sorra veszik azokat a hazai és európai mechanizmusokat, amelyek azt segítik elő, hogy a felsőoktatás rugalmasan tudjon alkalmazkodni a folyamatosan változó munkaerő-piachoz.

A felsőoktatási intézmények programkínálatának befolyásolását célzó módszerek és tapasztalatok

Mint ismert, 2007-ben átalakul a felsőoktatási felvételi rendszer. A decemberben kiadott Felsőoktatási felvételi tájékoztatóban nincsenek már szakokra lebontott keretszámok, helyette egy olyan létszám-intervallum lett az egyes intézményeknél megjelölve, hogy az adott egyetem az adott szakon mennyi elsőst képes nappali tagozaton oktatni. Az így megjelölt létszám (kapacitásszám) egyaránt vonatkozik az államilag finanszírozott és a költségtérítéses képzésekre. A megadott keretek feltöltésére nincs garancia: az oktatási tárca képzési területenként megállapította, hogy mennyi hallgatót képes és kíván állami forrásokból finanszírozni, ez pedig általában jóval kevesebb, mint az intézmények összkapacitása, ráadásul a különbséget nem lehet majd költségtérítéses hallgatókkal pótolni.

Az Oktatási és Kulturális Minisztérium előreláthatólag a felvételi jelentkezések lezárása és a jelentkezések összesítését követően fogja meghatározni, hogy mely intézményben mely szakokon milyen mértékű államilag finanszírozott helyet biztosít. Ahova többen jelentkeznek első helyen és átlagosan magasabb pontszámmal, ott nyilvánvalóan magasabb keretszám kerül majd meghatározásra. E felvételi eljárás eredményeként a magas presztízsű és a hallgatók által kiemelkedően magas színvonalú képzést nyújtó egyetemekre kerülhet be a legtöbb magas pontszámmal rendelkező diák. Valószínűsíthető, hogy az eljárás következtében - a kevés és alacsony pontszámmal rendelkező jelentkezők miatt - egyetemi karok, de akár intézmények is megszűnhetnek néhány éven belül. Az oktatáskutatók szerint mindez nem baj, hiszen a magyar felsőoktatás töredezett, egyenetlen színvonalú, az új felvételi eljárással egészségesebb koncentráció érhető el.

Az előbbiekben röviden ismertetett változások azt mutatják, hogy Magyarországon az állam felvállalta azt a szerepet, hogy maga döntsön arról, a várható munkaerő-piaci igényekhez igazítva a képzéseket azáltal, hogy meghatározza az egyes képzési területeken felvehető hallgatók számát. Galasi és Varga tanulmánykötetének első felében éppen azt vizsgálja, hogy az Európai Unió országaiban milyen módszereket követnek a felsőoktatási programkínálat befolyásolására annak érdekében, hogy az egyetemeken folyó képzések minél jobban megfeleljenek a munkaerő-piac igényeinek. A jelenlegi magyar gyakorlattal ellentétes folyamatok figyelhetők meg a vizsgált országokban: "A programkínálat közvetlen bemeneti szabályozásával, a felvehető hallgatók létszámának szakcsoportok, szakok szerinti meghatározásával csak kevés ország szabályozza a programkínálat egészét. A központi létszámkorlátozás csak néhány nagy költségigényű szak (orvos, fogorvos és állatorvos) esetében általános. Ezeken a szakokon az elmúlt évtizedben még azok az országok is korlátozták a felvehetők számát, ahol korábban nem volt ilyen korlátozás." A szerzők az egyes országok gyakorlatát táblázatban foglalták össze.

A programkínálat közvetlen bemeneti szabályozással, létszám-meghatározással történő befolyásolás mellett egyéb eszközök is rendelkezésükre állnak a döntéshozóknak és intézményeknek, hogy a munkaerő-piaci igényekhez igazítsák a képzéseket. A pénzügyi eszközök két csoportra oszthatók: a szerződésalapú és a kimeneti alapú támogatási rendszerekre. A szerződésalapú támogatások esetében az oktatási kormányzat az intézmények meghatározott képzéseit részben vagy egészben finanszírozza egy előre rögzített létszámra. A kimeneti (output) finanszírozási módszerek inkább azt a célt szolgálják, hogy az intézmények gazdaságilag optimalizálják működésüket és a beiratkozott hallgatók - a lehető legrövidebb időn belül - fejezzék is be tanulmányaikat.

A minőségbiztosítási rendszer kiépítése is segítheti a felsőoktatási programkínálatnak a munkaerő-piaci elvárásokhoz történő megfelelését. Igaz, egyelőre nem vált gyakorlattá, hogy a nem megfelelő színvonalú programoktól a kormányzat megvonja a támogatást, erre egyedül az Egyesült Királyságban van példa.

Galasi és Varga kiemelik az információnyújtás, karriertervezés és karrier-tanácsadás növekvő szerepét az európai országokban. Megfigyelhető, hogy már nem csak a bemeneti és kimeneti szakaszokban, hanem a tanulmányok során is igyekeznek az intézmények hallgatóiknak információszolgáltatással és karrierépítési tanácsokkal segíteni, így támogatva a végzett hallgatók zökkenőmentes elhelyezkedését. A szerzők e fejezetben áttekintették a munkaerő-piaci előrejelzés és tervezés, az információgyűjtés- és szolgáltatás rendszerét is a vizsgált országokban, ismertetve, hogy milyen intézmények irányítják és koordinálják ezeket a tevékenységeket.

Az állami finanszírozású férőhelyek elosztásának hazai gyakorlata

A kötet második részében a szerzők a magyar pályakezdő diplomások munkaerő-piaci sikerességét és az állami finanszírozású felsőoktatási férőhelyek elosztásának hatékonyságát vizsgálták a felsőfokú végzettségű pályakezdők további felsőfokú tanulmányainak tükrében.

A szerzők az ún. FIDÉV kutatás adatait és az Országos Felsőoktatási Információs Központnak a jelentkezésekre és a felvettekre vonatkozó adatállományát elemezték. A kutatás néhány fontosabb megállapítása a pályakezdő diplomások munkaerő-piaci sikerességének szempontjából a tanulmány vezetői összefoglalója szerint:

"Munkaerő-piaci output szempontjából vizsgálva a felvételi létszámok (s ezáltal az erőforrások) célzottsága igen gyenge. A képzések számában mérve az összes szakcsoport-szint kombináció 22 százaléka esetében felel meg a létszám-allokáció a munkaerő-piaci outputnak, 50 százalékuknál a realizáltnál kevesebb, 28 százaléknál pedig több hallgatót kellett volna felvenni. (...) Számos szakcsoport esetében egyáltalán nem találtunk olyan képzést, ahol az allokáció megfelelt volna a munkaerő-piaci outputnak. Az egyetemi szintű képzések közül ilyen a bölcsész, a közgazdasági, a szociális szakcsoport. A főiskolai képzések közül az agrár, a jogi és szociális igazgatási, a művészeti, valamint a természettudományi szakcsoport sorolható ide."

Az idén februárban felsőoktatási intézménybe jelentkezőket a legjobban a kutatás következő megállapításai érdekelhetik: "A felvett hallgatók arányát tekintve azon szakcsoportok közül, amelyre a kívánatosnál több hallgató került, elsősorban a következők említhetők: műszaki, főiskolai (az összes felvett hallgató 8,6 százaléka); tanító, óvodapedagógus (5,4 százalék); agrár, főiskolai (5,0 százalék); közgazdasági, főiskolai (5,0 százalék); agrár, egyetemi (3,8 százalék). A kívánatosnál kevesebb hallgató került viszont elsősorban a következő képzésekre (ismét az összes felvett hallgató százalékában): közgazdasági, egyetemi (9,2 százalék); informatikai, főiskolai (6,4 százalék); jogi és szociális igazgatási, egyetemi (6,4 százalék); közgazdasági, főiskolai (6,3 százalék); informatikai, egyetemi (3,3 százalék)."

A FIDÉV kutatás az 1998-ban és 1999-ben főiskolán, egyetemen végzetteket kísérte nyomon és - egyebek mellett - megállapította, hogy a végzést követő 5-6 évben a friss diplomások több mint fele szerzett új diplomát. Érdekes, hogy mind a főiskolai, mind az egyetemi végzettségűeknél azt lehetett tapasztalni, hogy a pályakezdők több mint egyharmada szerzett az első diploma szakcsoportjától különböző szakcsoportban új végzettséget és nagyjából 20 százalék az eredetivel megegyezőben. Az okokat vizsgálva a szerzők a következő megállapításra jutottak: "Annak a valószínűségét, hogy egy pályakezdő diplomás első diplomájától eltérő szakcsoportban szerez végzettséget, növeli, ha olyan intézményben/szakcsoportban/szakon végzett, mely nem tartozott a legpreferáltabb szakok közé, ahol a bekerülési esélyek nagyok voltak, továbbá ha első diplomáját agrár, óvó- és tanítóképző, bölcsészettudományi vagy természettudományi szakcsoportban szerezte. Nem hat viszont e döntésre a pályakezdők kezdeti munkaerő-piaci sikeressége, keresete, foglalkoztatotti státusza, illetve az, hogy első állásuk kapcsolódott-e első végzettségükhöz."

A kötet második részét képező két résztanulmányhoz a könyv végén található Függelékben szereplő adatsorok nyújtanak kiegészítő információkat.

Javaslat az állami támogatás allokációs mechanizmusaira, valamint az ehhez szükséges információs bázisok kialakítására

A kötet harmadik tanulmánya javaslatokat fogalmaz meg a döntéshozók számára az állami támogatások allokációs mechanizmusaira. A szerzők szerint a jelenleginél eredményesebb allokációhoz szükséges információk (Diplomás Pályakövetés Rendszere, közép- és hosszú távú munkaerő-piaci prognózisok) rövidesen rendelkezésre állnak. Sajnos ezek felhasználhatóságát nehezíti, hogy a bolognai rendszerre történő átállásról - mivel a folyamat jelenleg is zajlik - nem állnak rendelkezésre adatok, így még nem látható, hogy az új rendszerben megszerzett BA/BSc- és MA/MSc-végzettséget a munkaerőpiac a korábbi főiskolai, illetve egyetemi végzettségekkel egyenlőként fogja-e elfogadni.

Galasi és Varga vázolnak egy rendszert, amelynek bevezetésével véleményük szerint a munkaerő-piaci kereslet és a felsőoktatási intézmények kibocsátása a jelenleginél jobban összehangolhatóbbá válna. Elsőként egy tervezési-értékelési teamet kellene létrehozni, amely a rendelkezésre álló információkat feldolgozná, értékelné, majd javaslatokat fogalmazna meg a felvételi létszámok szakcsoportok, szintek (bachelor - mester) és intézmények szerinti szétosztására. A teamnek három fő feladata lenne: 1. egyrészt a rövid, közép- és hosszú távú munkaerő-piaci prognózisok, valamint egyéb információk alapján meg kell határoznia rövid, közép- és hosszútávon a felsőoktatásból kilépők iránti keresletet; 2. az általa előállított keresleti számítások beválásának vizsgálata, s ennek alapján a számítási módszertan folyamatos javítása, további javaslatok megfogalmazása a munkaerő-piaci prognózisok technológiájának tökéletesítésére; 3. annak meghatározása, hogy a kiszámolt keresleti mutatók alapján egy-egy szakcsoport/szint létszámbővítéséből/csökkentéséből mely intézmények milyen mértékben bővítsék/csökkentsék a felvételi létszámokat.

A szerzők megfontolásra ajánlják az EU-országokban általánosan elterjedt "szerződésalapú" finanszírozás bevezetését. Eszerint a szaktárca nem évente, hanem két-három évre állapodna meg az intézményekkel az államilag finanszírozott férőhelyekről, és emellett szerződésben rögzítenék az összes (állami finanszírozású és költségtérítéses) szintre és szakcsoportra felvehetők maximális létszámát és a létszám változását. A vázolt létszám-meghatározási eljárás mellett a szerzők szerint néhány nagy kulturális értéket képviselő szakra külön létszámkeretet kellene biztosítani annak ellenére, hogy azok munkaerő-piaci sikeressége előre láthatóan problematikus lesz - példaként a klasszika-filológiát hozva fel.