felvi.hu


A felsőoktatás az Európai Unióban

2007.04.05

Mikor Rómában megszületett, még szó sem volt az oktatásról. Harmincas évei közepén viszont beszédtéma lett, mára pedig egyenesen kulcskérdéssé vált a közösségben az oktatás ügye. Az Európai Unió a napokban lett ötven éves. Ez alkalomból tekintettük át a felsőoktatás szempontjából ezt az időszakot, s vetettünk egy röpke pillantást a jövőbe.

 

Az áttörés

 

Miután az Európai Gazdasági Közösséget megalapító Római Szerződést 1957. március 25-én aláírták, még három és fél évtizedet kellett várni, hogy az eredetileg egy közös piac létrehozására szerződött (és egyre növekvő számú) partnerek közösségi kompetenciákat rögzítsenek az oktatás területén is. 1992. február 7-ét írták, amikor Európa állam- és kormányfői Maastrichtban összegyűltek, és új alapokra helyezték az európai együttműködést. Ezt mintegy szimbolikus üzenetként névcsere is kísérte: az Európai Gazdasági Közösség elnevezés Európai Közösségre változott. Noha néhányan már jóval korábban felismerték az oktatásnak és képzésnek a közösség belső kohéziójának megszilárdításában játszott szerepét, 1992-ig csak kevés, és főleg a szakképzést érintő területen volt némi kompetenciája a közösségnek. Ha oktatást érintő döntést akartak hozni, arra csak más felhatalmazás alapján volt módjuk. Hogy egy példát említsünk: az oklevelek elismerésének szabályzását csak a munkaerő szabad áramlásának elvére lehetett alapozni. A Maastrichti Szerződés volt tehát az, amely közösségi jogköröket ismert el az oktatásügy területén, igaz, csak igen korlátozott mértékben.

 

Oktatás - de miért is?

 

Az említett három és fél évtizedben (és persze azóta is) olyan komoly gazdasági és társadalmi változások mentek végbe Európában és a világban, hogy azok miatt szükségszerűen teljesen új megvilágításba került az oktatás társadalmi és gazdasági szerepe. Elég, ha a globalizáció kihívásaira, a rohamos technológiai fejlődésre vagy a tudásalapú gazdaság kialakulására gondolunk. Mindezek jelentős mértékben felértékelték a tudás szerepét: a tudás az egyéni boldogulás zálogává, a társadalmi jólét alapjává vált. Nem véletlen, hogy az oktatási rendszerek minőségével, hozzáférhetőségével és hatékonyságával kapcsolatos kérdések szétfeszítették a nemzetállami kereteket, s egy csapásra közösségi szintű ügyekké léptek elő.

 

Az új helyzet

 

A fenti összefüggések felismerése vezetett el oda, hogy az oktatás Európában a politikai figyelem középpontjába került. S bár az oktatási kérdések Maastricht után is alapvetően tagállami hatáskörben maradtak, azaz az oktatásügy továbbra is jogharmonizációs tilalom alá esik, a Maastrichti Szerződés néhány területen mégis lehetőséget adott az Európai Közösségnek, hogy segítse a tagállamok közti együttműködést, kiegészítse, illetve támogassa a nemzeti politikákat. Ilyen támogatandó, fejlesztendő területnek minősül az európai dimenzió megjelenése az oktatásban, a tagországok nyelveinek elsajátítása, a képzésben résztvevők mobilitása, az oklevelek elismerése, az intézmények együttműködése, az oktatás és a gazdaság kapcsolata, a távoktatás, a közösségen kívüli országokkal és nemzetközi szervezetekkel történő együttműködés és a közös oktatásügyi problémákkal kapcsolatos tapasztalatcsere.

Közösségi szintű jogi szabályozás oktatási kérdésekben tehát nem lehetséges, de olyan támogatási programok működtetése, mint például a Socrates vagy a Leonardo, a fenti alapokon lehetővé vált. Oktatási téren ennél szélesebb jogköröket a közösségnek a hatályos Nizzai Szerződés (2001. február 26.) sem adott, és erre a ratifikációs szakaszban megfeneklett Alkotmányos Szerződés tervezete sem vállalkozik. Viszont - mint azt hamarosan látni fogjuk - ez a korlátozott jogkör valójában nem is olyan kevés, ha ügyesen élnek vele.

 

Lisszaboni történet

 

Az oktatás igazi egyenjogúsítására - a fenti korlátozott keretek között - 2000 márciusában, az Európai Unió állam- és kormányfőinek lisszaboni csúcstalálkozóján került sor. A résztvevők azt az ambiciózus célt tűzték az Európai Unió elé, hogy annak egy évtized múltával a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságává kell válnia, amely képes tartós gazdasági növekedésre, a munkahelyek minőségi és mennyiségi javítására és a nagyobb társadalmi kohézió megteremtésére. E cél elérésére minden területen komoly munkálatok kezdődtek, s immár deklaráltan is elismerést nyert, hogy az oktatás és a kutatás a gazdasági és társadalmi megújulás záloga.

A Lisszaboni Stratégia részeként, mintegy annak "végrehajtási rendeleteként" dolgozták ki és fogadták el 2002. februári ülésükön a tagállamok oktatásért felelős miniszterei az Oktatás és Képzés 2010 nevű munkaprogramot, mely meghatározta a tagállamok közötti szélesebb körű együttműködés területeit és konkrét, számszerű célokat fogalmazott meg az oktatás és képzés minden szintjét és formáját felölelően. A 2010-re megvalósítandó célok között kiemelten szerepel az európai oktatási, képzési rendszerek, valamint a szakképesítések, végzettségek minél teljesebb összehasonlíthatóságának és egybevethetőségének, vagyis az úgynevezett egységes európai oktatási térségnek a megteremtése.

Az Oktatás és Képzés 2010 munkaprogram célrendszere

1. stratégiai cél: az általános és a szakképzési rendszerek minőségének és hatékonyságának javítása az EU-ban

• tanárok általános és szakmai képzettségének javítása
• alapkészségek megszilárdítása
• az információs és kommunikációs technológiához hozzáférést teremteni mindenkinek
• a felsőoktatásban a műszaki és természettudományi képzések iránti érdeklődés felkeltése
• az erőforrások hatékony felhasználása

2. stratégiai cél: az általános és szakképzéshez való hozzáférés megkönnyítése mindenki számára

• nyitott tanulási környezet teremtése
• a tanulás vonzóvá tétele
• aktív állampolgárságra nevelés, esélyegyenlőség növelése és társadalmi kohézió erősítése

3. stratégiai cél: a képzési rendszerek nyitása a világra

• az oktatásnak a munka világával, a kutatással és a társadalommal való kapcsolatának erősítése
• vállalkozószellem fokozása
• idegennyelv-ismeret támogatása
• mobilitás növelése
• az európai együttműködések fejlesztése


 

Önként és dalolva

 

De hogyan valósítható meg mindez, ha nincs az EU-nak az oktatás terén kompetenciája? Az EU felismerte, hogy az említett korlátozott eszköztárral is lehet sikereket elérni, ha megfelelően alkalmazzák őket. Kialakították a közös gondolkodás és az önként vállalt kötelezettségek rendszerét (ez az úgynevezett nyitott koordináció módszere), s így - immár önkéntes alapon - lehetővé vált a tagállamok közötti koordináció azokon a területeken (például az oktatásban) is, melyek eddig nemzetállami kompetenciába tartoztak. És hogy nagyobb legyen a motiváció, az EU természetesen egy kicsit meg is olajozza ezeket az együttműködéseket.

A nyitott koordináció egy viszonylag új jelenség az európai együttműködések arzenáljában, s az oktatást érintő témákban gyakran alkalmazzák. Nemcsak a munkaprogram megalkotása, de az abban kitűzött célok megvalósítása is ezzel a módszerrel történik: az együttgondolkodás, a tapasztalatcsere, a közös munka a tagországok és az európai szociális partnerek képviselőiből álló munkacsoportokban zajlik, az Európai Bizottság koordinációjával. Összesen tíz munkacsoportot hoztak létre, ezekben természetesen Magyarország is képviselteti magát. A munkaprogramban megfogalmazott konkrét célokat és az elkészített jelentésekben foglalt ajánlásokat a tagállamok saját adottságaikhoz, szükségleteikhez igazodva valósítják meg, illetve ültetik át nemzeti politikájukba. A munkacsoportok mellett bizonyos témákra úgynevezett egymástól tanuló csoportok szerveződtek (PLA, Peer Learning Activities).

 

Tovább a lisszaboni úton

 

2004 tavaszán az oktatási miniszterek tanácsa és az Európai Bizottság jelentést készített az állam- és kormányfők számára a munkaprogram megvalósításának állásáról. Ebben megállapították, hogy bár bizonyos eredmények már most látszanak, de továbbra is kiemelten kell kezelni a tagállami élethosszig tartó tanulási stratégiák, valamint a képesítések európai referenciakerete kidolgozásának kérdését, utóbbit a képzettségek könnyebben értelmezhetővé tétele illetve a mobilitás növelése érdekében.

 

A bolognai folyamat és az Európai Unió

 

A bolognai folyamat ( lásd cikkünk erről szóló részét ), illetve a Lisszaboni Stratégia részeként megfogalmazott célokat összevetve szembeötlő a sok hasonlóság. Nem is véletlen az áthallás, ezért kérdik sokan: most akkor a bolognai folyamat uniós vagy nem uniós. Hát nézzük meg őket közelebbről!

Azt már megállapítottuk, hogy tartalmilag sok az átfedés. A bolognai folyamat a tekintetben is lehetne EU-s projekt, hogy szintén a nyitott koordináció módszerével dolgozik, s a célkitűzések a résztvevők önkéntes kötelezettségvállalásán alapulnak. A résztvevők köre viszont nem teljesen azonos, bár a bolognai folyamatban jelenleg résztvevő 45 ország között mind a 27 EU-tagállam megtalálható.

Vizsgáljuk meg azt is, hogy hogyan viszonyul a bolognai folyamathoz az Unió! Mivel a bolognai célok hozzájárulnak a versenyképes, tudásalapú európai gazdaság kialakításához és a munkaerő szabad mozgásának biztosításához, az Európai Unió szívügyének érzi a bolognai folyamatot, s az Európai Bizottság révén egyre aktívabban vesz részt benne, mi több, a maga (adminisztratív és anyagi) eszközeivel jelentős támogatást is nyújt a folyamat céljainak megvalósulásához.

Az uniós vagy nem uniós kérdés tisztázásaként tehát csak annyi mondható: az is, meg nem is. De ha mindenképpen be kéne tenni egy skatulyába a bolognai folyamatot, akkor e sorok szerzőjének véleménye szerint inkább az, mint nem.

 

Erasmustól Ploteusig

 

Az EU a fent említett célok mentén (mobilitás, oklevelek elismerése stb.) számtalan ajánlást fogalmazott meg. Az EU aktivitása azonban nem merült ki ennyiben, számos európai szintű kezdeményezés, projekt is született. Ízelítőül álljon itt ezekből néhány.

A támogatási programok közül felsőoktatási téren Magyarországon rendkívül sikeres volt az 1990-ben a PHARE segélyprogram részeként elindított TEMPUS program. Ennek keretében a felsőoktatási intézményi struktúra fejlesztésére, új tananyagok kialakítására, a nemzetközi kapcsolatok kiépítésére nyílt mód. E program 2001-ben lezárult, 2004 óta hazánk EU-tagként már a "másik oldalon" vesz részt az elmaradottabb országok felsőoktatási struktúrájának fejlesztésében.

A mobilitási programok közül Magyarország a 90-es évek közepe óta vesz részt az Európai Unió által finanszírozott és koordináltSocrates oktatási ésLeonardo da Vinci szakképzési közösségi programokban. Az 1995-ben indított Socrates programnak azErasmus nevű mobilitás-ösztönző akciója a legismertebb, ez számtalan magyar hallgatónak (és oktatónak) nyitott ablakot a világra. A program emellett közös képzési programok kialakítását támogatja. A támogatások rendszerében egy viszonylag új elemnek számít az Erasmus Mundus program, amely az európai felsőoktatás népszerűsítését célozza. E program a több intézmény együttműködésével létrejövő európai mesterkurzusokat támogat, de az EU-n kívüli világgal való személyi kapcsolatok szorosabbá fűzése érdekében egyéni ösztöndíjak elnyerésére is van mód.

A tanulmányok beszámíthatósága és a végzettségek elismerése terén is történtek konkrét intézkedések: elég, ha azECTS-re (European Credit Transfer System - Európai Kreditátviteli Rendszer), az oklevélmellékletre, vagy aNARIC-hálózat (National Academic Recognition Information Centres - Nemzeti Akadémiai Elismerési Információs Központ) kialakítására gondolunk.

A minőségbiztosítás területén még intézményesülést is láthatunk: ez azENQA (European Association for Quality Assurance for Higher Education - Európai Minőségbiztosítási Szervezetek Hálózata a felsőoktatásban), mely 1999-ben jött létre.

A tagországok oktatási rendszereiről és az egyes országok képzési kínálatáról szóló információk terjesztésében pedig két fontos projektet kell megemlítenünk: ez az EURYDICE és a PLOTEUS .

Itt jegyezzük meg, hogy a fenti támogatási programokon, illetve az Oktatás és Képzés 2010 munkaprogramhoz, valamint a bolognai folyamathoz kapcsolódó projektek támogatásán túl az EU a Nemzeti Fejlesztési Terv finanszírozásán keresztül is biztosít forrásokat az oktatás számára. Ezek a fejlesztési célok természetesen teljes mértékben összhangban vannak a munkaprogramban foglalt célkitűzésekkel.

 

Quo vadis, európai felsőoktatás?

 

Az eddigiek során röviden sikerült áttekinteni azt a hosszú utat, amelyet az oktatás tett meg, hogy a politikai érdeklődés perifériájáról annak homlokterébe kerüljön. A teljesség igénye nélkül áttekintést kaphattunk a célkitűzésekről, s az azok megvalósítására tett lépésekről. Végül vessünk egy futó pillantást a jövőbe.

Várhatóan tovább erősödik majd az európai együttműködés az oktatás területén. Az Oktatás és Képzés 2010 munkaprogramban kitűzött célok megvalósítása érdekében a mobilitás támogatása továbbra is központi kérdés marad, csakúgy, mint az Európai Képesítési Keretrendszer ügye. Az oklevelek elismerése és az élethosszig tartó tanulás az elkövetkezendő időszakban is kulcskérdés lesz, csakúgy, mint a felsőoktatáshoz való hozzáférés javítása vagy a műszaki és természettudományi szakok vonzerejének növelése.

Ami az Európai Bizottság által működtetett támogatási programokat illeti, azok 2007-től jelentősen átalakultak. A Socrates, a Leonardo da Vinci és az eLearning programot az Élethosszig tartó tanulás nevű program váltotta le, mely 2007-től 2013-ig fut majd, összesen mintegy hétmilliárd eurós költségvetéssel. Most tehát egyetlen program fedi le a teljes emberi élethossz tanulási szükségleteit, a gyermekkortól az időskorig. Természetesen e program is a mobilitásra, a minőségfejlesztésre, valamint az általános és a szakképzési rendszerek közötti együttműködésre fókuszál. A négy "korosztályos" alprogram egyikeként továbbra is fennmarad az Erasmus a felsőoktatásban résztvevők, illetve az intézmények számára. Ezt a négy alprogramot egy horizontális program egészíti ki, melyben az idegennyelv-tanulás, az élethosszig tartó tanulás és az országok közti együttműködések, tapasztalatcserék támogatása kap kiemelt szerepet. Az Erasmus Mundus program változatlan formában működik tovább.

És mondani sem kell, hogy a bolognai folyamat is folytatódni fog. Természetesen itt is vannak kritikus hangok, érdeksérelmek, de az ellenzők nem lesznek képesek feltartóztatni, visszafordítani a folyamatot. Most tavasszal a miniszterek Londonban olyan súlypontok mentén értékelik az elmúlt időszakot, mint a többciklusú képzési rendszer, a minőségbiztosítás, a végzettségek és tanulmányi szakaszok elismerése, az élethosszig tartó tanulás és a közös oklevelek ügye. A következő időszakban (hogy csak néhányat ragadjunk ki) kiemelt feladat lesz

Megjósolható előre, hogy bár létrejön az Európai Felsőoktatási Térség, a 2010-es esztendő ennek az együttműködésnek sem vet véget.

Az Oktatás és Képzés 2010 munkaprogram megvalósításában illetve a bolognai folyamatban is hárul Magyarországra szép számmal teendő, úgyhogy ha az ötvenéves évforduló alkalmából kiünnepeltük magunkat, az oktatók, a hallgatók, az intézmények, a szervezetek és a minisztérium is újult erővel láthatnak neki a munkának.

Csekei László

 

A bolognai folyamat

 

A felsőoktatás terén az igazi erjedés nem EU-s keretek között indult meg. Történt ugyanis, hogy a Sorbonne megalapításának 800 éves évfordulója alkalmából Franciaország, az Egyesült Királyság, Olaszország és Németország oktatási miniszterei 1998. május 25-én Párizsban aláírták a Sorbonne-i Nyilatkozatot. A nyilatkozat a hallgatói és oktatói mobilitás megteremtésének, valamint a végzettségek összehasonlíthatóságának és kölcsönös elismerésének szükségességét hangsúlyozza. Ezzel indult el a mindmáig tartó európai felsőoktatási harmonizációs folyamat.

Miután a Sorbonne-i Nyilatkozat pozitív fogadtatásra talált Európában, 1999. június 19-én Bolognában immár 29 európai ország képviselője írja alá a Bolognai Nyilatkozatot. Ennek fő célkitűzése, hogy 2010-re létrejöjjön az egységes Európai Felsőoktatási Térség, ami megteremti az európai felsőoktatási rendszerek kompatibilitását és átjárhatóságát, és javuló színvonalának köszönhetően nemzetközi szinten is vonzóvá válik. A bolognai folyamatban résztvevők a következő célokat tűzték maguk elé:

 

A bolognai folyamat célrendszere

 

1. könnyen értelmezhető és összehasonlítható végzettségek rendszerének kialakítása (pl. az oklevélmelléklet bevezetése által)
2. két fő, egymásra épülő képzési szakaszon (ún. cikluson) alapuló képzési rendszer bevezetése, amelyben már az első ciklusban (alapképzés) szerzett fokozat szakképzettséget nyújt a munkaerőpiacon történő elhelyezkedéshez, továbbá szükséges feltétele a második képzési ciklusba (mesterképzésbe) történő belépésnek
3. egységes kreditátviteli rendszer kialakítása
4. széles körű oktatói, kutatói, hallgatói mobilitás elősegítése
5. együttműködés kialakítása az európai felsőoktatási minőségbiztosításban
6. a felsőoktatás európai dimenziójának támogatása
7. az egész életen át tartó tanulás támogatása
8. a felsőoktatási intézmények és a hallgatók fokozottabb bevonása az Európai Felsőoktatási Térség kialakításába
9. az Európai Felsőoktatási Térség vonzerejének növelése
10. a doktori képzés - mint a felsőoktatási és kutatási térség közötti kapocs - bevonása a bolognai folyamatba

A miniszterek Bolognában arról is döntöttek, hogy kétévenkénti találkozókon kísérik figyelemmel a kitűzött célok megvalósulását. Az első miniszteri találkozón, 2001. május 19-én Prágában immár 33 ország képviselője írta alá a Prágai Nyilatkozatot. 2003. szeptember 18-19-én Berlinben, a második miniszteri találkozón már 40-re bővült a résztvevők száma, 2005. május 19-20-án Bergenben - a harmadik miniszteri találkozón - már 45 ország képviselője vett részt. Legközelebb 2007. május 17-18-án Londonban találkoznak a miniszterek, ahol várhatóan újabb tagfelvételre is sor kerül.

A bolognai folyamat a fent röviden bemutatott, rendkívül széles célrendszer révén Európában, és ezen belül Magyarországon is az elmúlt időszak legnagyobb ívű felsőoktatási reformfolyamatát indította el. S bár ennek kétségkívül leglátványosabb eleme a képzési szerkezet átalakítása, azért hiba volna a bolognai folyamatot a kétciklusú képzés szinonimájaként használni, hisz ez a folyamatnak csak egy apró - bár jelentős - része.