Oktatáspolitika vagy esélyteremtő tudás?

Dr. Láczay Magdolna, a Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Karának főigazgatója aktív részese volt a felsőoktatásban lezajlott integrációnak, illetve az ezzel párhuzamosan történő reformok bevezetésének.

- Hogyan látja a hazai oktatás reformjait?

- Az oktatás reformja szükségszerű és szinte kötelező volt, hiszen az a robbanásszerű tudásfejlődés, amit különféle jelzővel illettek a 20. században, megkövetelte a tudás átadásának a korszerűsítését. Számos feszültség, diáklázadás, szakember-hiány vagy -felesleg mutatta és gazdasági megtorpanás, politikai paradigmaváltás hívta fel a figyelmet arra, hogy a fiatalok felkészítése sürgősen újításra szorul. Nem csak magyar jelenségről van szó tehát, hanem korszakos jelentőségű változások mentek végbe az elmúlt 100-150 évben. Egy komplex forradalom korát éljük, és most nem a politikaira gondolok, amely mind a munkánkra, mind az életmódunkra, a bennünket körbevevő környezetre elementáris erővel hatott. Az információs robbanás megváltoztatta a felnövekvő nemzedék nevelésének az eszköztárát, a velük szemben megfogalmazódó igényt, új feladatokat tűzött az oktatásért felelősök elé. Ennek a felismerése azonban lassan és gyakran külső kényszerítések hatására történt meg, de végül az elmúlt évszázad utolsó negyedében Európában elindult egy közös értékek kidolgozásán és a múlt legjobb hagyományain kibontakozó folyamat. Ezzel nem lehet nem egyetérteni. A részleteiben, a nemzeti és nemzetközi trendek értékelésében, a komplexitás hiányában azonban már olyan vitákba kényszerülünk, amelyek sajnos egy időben zajlanak a reformok bevezetésével, és ennek vannak komoly ellentmondásai, megkockáztatom, helyrehozhatatlan kárai.

- Mire gondol? Hiszen úgy tudjuk, hogy az ön által vezetett kar az integrációnak az egyik legsikeresebb szülötte, a hallgatóiról készített országos statisztikák azt mutatják, hogy az ország első tíz intézménye között találjuk a különböző szakokon, a főiskolai karok között pedig még előkelőbb helyezéseket értek el.

- Nagyon boldog is vagyok, de nem vagyok teljesen nyugodt, mert még hiányosak azok a szabályzók, amelyek a munkánkat befolyásolják. Az integráció maga is egy nagy megrázkódtatása a felsőoktatásnak. Nyíregyháza sem tudta ezt konfliktusok nélkül átvészelni, de itt voltak előzmények, térben is közeli intézmények szövetkeztek, és különböző profilú karok jöttek létre, köztük teljesen újként az általam irányított, amelyek számos esetben mégis kisegíthették egymást oktatóval, infrastruktúrával. Ha megnézi, hogy csökkent-e az országban a felsőoktatási intézmények száma, tisztultak-e az intézményi profilok, sikerült-e megmenteni a gyakorlathoz szükséges gazdasági kapcsolatokat, vállal-e a felsőoktatás a regionális versenyképességi fejlesztési programokban szerepet, bizony ellentmondásokkal fog találkozni. Ezt a kérdést sem szabad csak a törvény megjelenéséhez kötni, hiszen már az előző, az 1993-as felsőoktatási törvénynek is hasonló problémákat kellett volna kezelnie. Csakhogy a magyar rendszerváltás első évtizedében - a privatizáció és a különböző gazdasági társaságok létrehozása, a kényszervállalkozások és a külföldi tőkével beáramló menedzsment hatására - a szaktudás, és egyáltalán a tudástőke leértékelődött. Megszűntek a tanműhelyek, lehetetlen finanszírozási helyzetbe kerültek a kutatóintézetek, a gyakorlóhelyek, miközben a demográfiai hullám ismét a zenit felé közeledett. Az "olcsóbb" képzések tudták őket befogadni. Megjegyzem, hogy ez sem ilyen egyszerű, hiszen igen sok helyen épp ezekre a területekre nem volt képzett szakember, és a társadalomtudományi képzésekben volt a verseny miatt a legtöbb innováció. Ennél fogva az oktatás ügyét nem tudom önmagában vizsgálni, hanem csak a gazdaság, a társadalom más rendszereinek a komplexitásában. Meggyőződésem, hogy ezek figyelembevételével a humánerő, az emberi tudás fejlesztése olyan beruházás, amely nemcsak a felzárkóztatásnak, és elsősorban nem ennek, hanem a versenyképességünknek, az esélyteremtésnek legfontosabb feltétele.